A minap az egyik internetes hírportálon olvastam egy cikket, amely érdekes szemszögből említi a POS készülékek számát, utalva ezzel értékesítésük piaci potenciáljára. Az írás megemlíti, hogy bár a bankfiókokban/postákon elhelyezett POS-készülékek száma a válság hatására 313 darabbal, 10 856 darabra csúszott vissza, ám a kártyaelfogadó helyek száma ezzel együtt is tovább bővül, mivel három hónap alatt újabb 1169 kártyaleolvasó készüléket telepítettek az üzletágban érdekelt kereskedelmi, illetve szolgáltatócégekhez. Mindezek alapján immár egyre több helyen van mód arra, hogy a megvásárolni kívánt áru vagy szolgáltatás értéke bankkártyával legyen kiegyenlíthető, ami természetesen magában hordozza a POS készülékek számának növekedését is: 100 ezer kártyára jutó POS-készülékek száma egy év alatt 643,8-ről 733,4-re javult, míg egy POS-készülékre ma átlagosan 136 bankkártya esik.

            Hozzá kell tennem, hogy nem tudom a cikk írója, mit értett pontosan „POS-készülék” alatt, valószínűleg nemcsak a nyomtatót, hanem egy komplett kasszarendszert, ami ugyebár rendszerint kasszafiókból, kártyaolvasóból, vonalkódolvasóból, vevőkijelzőből, pénztárgépből vagy számítógépből, és számunkra itt most fontos POS nyomtatóból áll .

A fenti adatok azonban azt is sejtetik, hogy ennél sokkal több POS nyomtató lehet egyébként forgalomban, ha csak arra gondolunk, hogy például az úgynevezett konyhai applikációkban is használnak ilyen berendezéseket. Itt az éttermekben, a konyhákban, azaz vendéglátásban használt eszközökre gondolok, amelyekkel a vendégek rendeléseit, a kiszolgálást, a menükínálatot és az éttermi műveleteket egyaránt hatékonyan lehet kezelni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a pincér a rendelést egy mobil eszközzel a konyhában található központi terminálra továbbítja, majd a terminálhoz csatlakoztatott nyomtatók azonnal kiállítják a rendelést a séf számára, illetve az ételekhez tartozó rendelési azonosítót. Ezután a kis cetli az elkészült étel mellé helyezésével már biztosított a félreértések elkerülése, hogy például egy vegetáriánus ne egy báránysülttel találkozzon az asztalánál.

Ezen konyhai- és hasonló alkalmazások érdekessége, hogy ilyen esetekben nincs szükség a nyomtatók ún. „fiskalizálására”, ami lényegében a készülékek APEH regisztrációját jelenti. A berendezések kvázi rendes nyomtatóként működnek, esetenként talán még egy picit hatékonyabban is (olcsó a felhasznált papír, nincs szükség a nyomtatáshoz festékre, nincs bemelegedési idő, csak annyit nyomtat, amennyit kell – nem pazarol el az ember egy egész A4-es oldalt, stb.). Mind a fiskális-, mind pedig a hagyományos blokk-nyomtatás területei dinamikusan bővülnek, melynek köszönhetően a POS nyomtatók üzleti potenciálja megállíthatatlanul növekszik - ennek fényében kíváncsian várom, hogy a következő statisztikai adatokból mire következtethetünk majd.

 

 

Érdekes felfedezést tettem a napokban a kétdimenziós vonalkódok terén. A QR kódról, a Han Xin Code-ról, de még a mostanában bejött Microsoft Tag-ról is hallottam már, ám eddig semmilyen információm nem volt a BeeTagg Code névre hallgató mobilra kifejlesztett nem standard 2D-s kódról. Csak úgy, mint a Microsoft Tag – a redmondi óriáscég egyedi vonalkód-leolvasó programja és technológiája – a BeeTagg kódgenerálója is a cég hivatalos oldaláról érhető el, illetve innen tölthető le az egyébként más 2D-s kódokat is értelmező leolvasó alkalmazás. Funkcionalitásában hasonlít más kétdimenziós vonalkódhoz, de használatát kimondottan olyan területekre ajánlják, ahol a biztonság különösen nagy hangsúlyt kap. Ilyenek például a szavazások, a különböző felmérések, vagy a jegykezelések. Ezen kívül a program könnyedén lehetővé tesz bármilyen logó integrálását a kódba, ami marketing szempontból lehet érdekes. Egyéb különösebb előnyét nem igazán tapasztaltam az újdonságnak, főleg, hogy sok felhasználó nem szívesen fordít időt a mobil alkalmazások letöltésére. Ennek ellensúlyozására amúgy számos mobiltelefon már ún. pre-loaded QR kód leolvasót tartalmaz, amivel azonban ez a speciális BeeTagg például nem olvasható.

Érdekes egyébként, hogy mostanában egyre több a BeeTagghoz hasonló vonalkódos alkalmazásról hallani, amelyek nem a hagyományos értelemben vett vonalkódok, hanem egyfajta „mintás kódba” bújtatott marketing eszközök. Ezekkel az eszközökkel a probléma az, hogy működtetésükhöz minden esetben létre kell hozni egy teljes rendszert, saját leolvasóval, ám ennek fejében rendszerint alacsony igénybevételt és alacsony keresletet kapunk. Gondoljunk bele, még az ISO szabványos kódoknak – úgy, mint a QR kódnak, vagy a Databarnak – is évekbe telt, hogy széles körben elterjedjen és elfogadott eszközzé váljon.

Véleményem szerint tehát a BeeTagg is bár kétség kívül érdekes újdonság a piacon, ám például a QR kóddal ő sem fog egy ringbe szállni. Legalábbis rövidtávon biztosan nem.

(Fotó: www.seeingwithsound.com)

 

Köszönhetően az okostelefonok térhódításának a magazinok és a hirdetőtáblák után ma már a televízióban is megéri vonalkódot alkalmazni. Legalábbis külföldön mindenképp, hiszen Európában, Ázsiában, illetve már Amerikában is kellő számú felhasználó rendelkezik „smartphone”-nal ahhoz, hogy leolvashassa a reklámokban elrejtett vonalkódokat. Tehát ez azt jelenti, hogy tévénézés közben akár a kanapéból is kaphatunk információt vagy kedvezményeket az épp műsoron lévő termékről. Mint ahogy azt a Bluefly online divat márka is tette nemrégiben az USA-ban, amely egy kétdimenziós kódot helyezett el reklám szpotjában. Ezt leolvasva a felhasználó egy 5 perces anyagot nézhetett végig, illetve vásárlása esetén 30% árengedményt is kaphatott. A cég szemmel láthatóan bízik az újfajta reklámozási módban, a márka marketingese weblap látogatottságuk megkétszereződését reméli a vonalkódoktól.

De nem a Bluefly példája az egyetlen eset Amerikában a QR kóddal való reklámozásra. Az HBO is letesztelte a technológiát a Lost sorozat utolsó részében, amikor is az új True Blood vámpíros sorozat promotálására – annak dizájnjával összhangban - egy piros fekete színű kódot helyezett el. A vonalkódot leolvasva a nézők egy 30 másodperces beharangozót tölthettek le a sorozatról.

Tehát a vonalkódok a televíziós reklámpiacra is betörtek már, akár hazánkban is alkalmazni lehetne őket, ha elég elterjedt lenne az okostelefon-használat. Az előrejelzések szerint azonban ez nem is olyan elképzelhetetlen, hiszen bár még csak kb. 200 ezren rendelkeznek az eszköz-típussal, Magyarországon is jelentős gyarapodás előtt áll a piac. Üröm az örömben azonban, hogy a mobilok „smart" funkcióit, a BellResearch felmérése alapján kevesen használják ki idehaza. Úgyhogy nemcsak az elterjedésre, de a felhasználási szokások megváltozására is várnunk kell még az első vonalkódos reklámig.

(Fotó: www.barcode.com)

 

Valószínűleg nem vagyok egyedül azzal, ha a tűzoltó szakmáról elsőként nem a vonalkódok, a papírmunka és a raktározás jut először eszembe, de egy érdekes esettanulmány rávilágított arra, hogy ha valahol, a tűzoltóságnál különösen komoly szerepe van az utóbbiaknak. Nemcsak egy természeti katasztrófa idézhet elő ugyanis káoszt, de az is, ha a szükséges, több ezer darabszámot kitevő berendezés-állomány nincs megfelelően nyilvántartva.

Mint ahogy azt a német település, Osterholz példája is mutatja – ahol a dolgozóknak 800 oxigénpalackkal és kb. 5200 tömlővel kellett megbirkózniuk – a tűzoltók szakmája valóban igazán embert próbáló feladat. Legalábbis azokon a helyeken, ahol még nem vonalkódos rendszerrel dolgoznak. Az osterholzi állomáson sem volt ez másként. Esetükben a kétdimenziós, ún. QR kód tűnt befutónak, hiszen a tűzoltó eszközök alakja és felszíne rendszerint rendkívül kis méretet biztosít a kódok elhelyezésére. A másik fő kérdés a vonalkódnyomtató volt, hiszen ezek az eszközök nemcsak alakjukat tekintve speciálisak, de tisztításuk is különleges módszerekkel történik, így fontos volt, hogy a nyomtató mennyire tartós és ellenálló címkéket tud előállítani. A tűzoltóság egyébként végül a Citizen nyomtatóit választotta).

Tehát a rendszer kialakításával az állomás nemcsak egyszerűbb megoldást, de rengeteg időt is nyert, ami valljuk be, adott helyzetben egy tűzoltóság esetében rendkívül nagy jelentőségű is lehet. Tehát vonalkódot minden tűzoltó tömlőre!

Fotó: www. vgfszaklap.hu

 

A műszálas iskolaköpeny időszaka ma már kétség kívül lejárt. Vannak azonban óvodák és iskolák, ahol újra felmerült az igény az egyenruhák iránt. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy nem pont arra a célra, mint amire a köpenyt eredetileg kitalálták. Meg fognak lepődni: a háttérben biztonsági okok állnak.

Majdnem mindenkinek akad egy-két régi sztori a tarsolyában, amikor Pistikét nem találták meg a tanító nénik, és az egész osztály őt kereste. A végén persze – az esetek legnagyobb többségében – mindig előkerült a játszótér valamely eldugott szegletéből. Az egész napos keresés és az ezzel járó stressz kiküszöbölésére azonban már van megoldás, amit egy kaliforniai iskolai körzetben a jövőben alkalmazni is fognak. Itt ugyanis hamarosan az óvodások pólójába RFID-chipet varrnak bele, amelynek segítségével egy képernyőn automatikusan nyomon tudják követni a gyerekek mozgását, azaz mindig tudni fogják, ki merre kóborol.

Az ötlet persze nagy vihart kavart, mint ahogy az az RFID-chipek emberi használatának vonatkozásában lenni szokott. Sokan ellenzik, hogy az amúgy is kérdéses emberre alkalmazott nyomon követési rendszert épp a kisgyerekeken gyakorolják először, és sokan jegyzik meg azt is, hogy a túlzott megfigyelés személyiségi jogi aggályokat vet fel. A bevezetést pártolók persze a rendszer előnyeit ecsetelik: a chipekkel nemcsak a 100%-os biztonság garantált, de a megoldás adminisztrációs problémákat is képes orvosolni. A felügyelőknek nem kell papíron dokumentálnia a gyerekek adatait, vagy például étkezéskor megszámolnia a létszámot, hiszen az RFID technológia automatikusan felvezeti ezeket a rendszerbe. A kérdés mindenesetre érdekes, kíváncsi leszek vajon a gyermekeink gyerekeihez már úgy hozzá fog e tartozni az RFID chip, mint most a pénztároshoz a vonalkódleolvasó.

(Fotó: www.thenextweb.com)

 

Az egyik legnépszerűbb internetes portál videói között a napokban érdekes anyagot találtam arról, hogyan próbálnak meg a riporterek lejárt bérlettel, hamis diákkal, színes szalaggal – azaz érvényesnek éppenséggel aligha nevezhető eszközzel belógni a metróba. Az eredmény nem hiszem, hogy meglepett volna bárkit is; a mindennapi ácsorgásban elkámpicsorodott ellenőrök ébersége nem volt éppen a helyzet magaslatán. A tesztelők simán, még jegy nélkül is átjutottak a rendszeren. A videót megnézve nemcsak a rezignált beletörődés szele csapott meg, de egyszerre az is eszembe jutott, hogy mostanában, az önkormányzati választások apropóján mennyi ígéret hangzott el a BKV-val kapcsolatban.

Az ingyenes BKV ötletétől elkezdve annak teljes felszámolásáig, amikor egy épkézláb ötlet is gyógyírt jelenthetne számos problémára. Automatikus jegyrendszerrel ugyanis nemcsak a bliccelések lennének megoldva, de a tömegközlekedési társaság működési költségei is csökkenthetők lehetnének. Végigpörgettem a kommenteket is a videó alatt, ahol az egyik fórumozó megemlítette, hogy nemcsak Londonban és egyéb nyugati országokban, de már Bukarestben is beléptetőkapuk működnek. Ezt kiegészíteném azzal – amit már egy előző bejegyzésemben is említettem – hogy nemcsak, hogy Bukarestben, de már Szófiában is. Itt ráadásul mivel Citizen nyomtatókat használtak a vonalkódos rendszer kiépítéséhez konkrét adataim is vannak arról, mennyben térült meg ez a befektetés a fővárosnak.

 A szófiai projekt a bevezetést követő három éven belül a jegyeladások költségeit tekintve közel 30%-os megtakarítást eredményezett, mindezeken felül az eladások számának növekedéséből és az egyéb közvetett költségek csökkenéséből származó megtakarítások tovább javították a mutatókat. Az eredmény egy európai színvonalú, tévedésmentes rendszer, amely nemcsak az utasok igényeit szolgálja ki, de működési költségek csökkentésére is megoldást jelent. Tehát a technikai feltételek már adottak, amit már egyre több ország észre is vesz…

(Fotó:epitos.blog.hu)

 

A napokban ismét egy igen érdekes cikkre bukkantam arról, hogyan lehet zéró tudással programot írni mobiltelefonra. A cikk az Android rendszerről értekezik, amelyet köztudottan mindig is azzal népszerűsítettek, hogy mindenkinek megadja az alkotás lehetőségét – ami leírva elég jól hangzott ugyan, de gyakorlatban ezzel csupán a profi programozók élhettek. Nem régiben azonban Google bemutatta az App Inventor for Android nevű fejlesztői portált, ahol akár még én is képes lennék programot írni. De nem is ez a hír keltette fel a figyelmem önmagában, hanem, hogy a beépíthető modulok között ott szerepel a vonalkódok olvasásának lehetősége is. Tehát az egy dolog – amit a cikk is megemlít - hogy innentől kezdve az egyszerű usernek nem áll majd érdekében megvenni a Google Store-ban egy programot, hiszen inkább magának fejleszt egyet otthon, de az számomra sokkal inkább érdekes, hogy ismét egy példát láthatunk arra, hogy a vonalkódok egyre fontosabb szerepet töltenek be a mobil applikációkban. Amennyiben a fejlesztői környezet szabványosított lesz, úgy bárki is készít programot vonalkódok olvasására, azok valamilyen formában egymással összevethetők lesznek, így a "vonalkódok közösségi szájtjainak" létrejötte sem zárható ki a közeljövőben. Ez pedig természetszerűen újabb utakat nyitna meg az alkalmazásokban, valamint az olyan innovatív fejlesztések - mint például a QR kódok vagy akár a Stickybits is - még nagyobb teret nyerhetnek. Tehát ismételt konklúzió, hogy a fekete fehér pontok nemcsak mobiljaink, de az életünk szerves tartozékává is válhatnak.

 (Fotó: gomo.hu)

Az idei Sziget is elmúlt, ami nemcsak abból a szempontból szomorú, hogy most sem jutottam ki a rendezvényre, de a fesztiválszezon vége egyben az ősz kezdetét is erősen jelzi már. Öröm az ürümben, viszont, hogy nem észrevehetetlenül telt el ez az időszak, ugyanis úgy néz ki újabb innováció ütötte fel a fejét a zenei rendezvényeken. A készpénzes fizetés helyett az az RFID alapú ún. Metapay rendszer először ugyan a Balaton Soundon debütált, de az igazi tesztelése a Szigeten következett be. Az elgondolás lényege a készpénzes forgalom kiküszöbölése – ami valljuk be igen hasznos dolog lehet olyan esetekben, ahol a számolást erősen gátolja a bevitt alkohol mennyiség.  Tehát a zsibbasztó gondolkozás helyett csak fogunk egy előzetesen pénzzel feltöltött, bankkártya méretű RFID chipet tartalmazó kártyát, majd a terminálhoz illesztjük, ami tulajdonképpen ezzel az egy mozdulatunkkal automatikusan leemeli a sörök árát. Tehát a technológiával majdnem hogy az „I robot” című filmbe is képzelhetnénk magunkat, éppenséggel csak a terminál nem köszöni még meg a fizetést névre szólóan, mint ahogy Will Smith esetében.

„Fizetéstanilag” egyébként ezt leszámítva nem látok sok különbséget a mai chipkártyás, valamint a bankkártyás fizetéssel szemben. Az előny mindössze annyi, hogy az eladónak nem kell idegesen húzogatnia a mágnescsíkos kártyát a gépen, ergo nem tesszük ki azt „erőszaknak”, nem sérül meg a széle, nem hajlik meg 90 fokban stb…

Tehát összességében a Metapay egy jövőbemutató technológia, azonban van a rendszernek néhány gyengébb pontja, ami a biztonságot illeti, az esetleges visszaélés pedig a felhasználó kedvét szegheti. Amennyiben viszont a bankok  vállalják az ügyfelek kárpótlását, a felhasználók továbbra is kényelmesnek érzik és bátran igénybe veszik majd a szolgáltatást.

(Fotó:index.hu)

 

Futurisztikusnak tűnik ugyan de már nem az. Ma már azt, hogy van-e otthon tej akár a fotelben ülve is meg tudom állapítani, és most nem a röntgenlátásról beszélek.

Ugyanis számtalan olyan vonalkódleolvasóval működő kütyü van forgalomban, amivel az otthoni „raktárkészleteinket” rendbe tehetjük. Ez elsőre talán nem hangzik túl hasznosnak, de azért van benne némi logika. Különösen, ha gyűjtőmániások vagyunk és százával sorakoznak a DVD-k, vagy a képregények otthon, vagy ha a polc szakadásig van könyvekkel. Pláne, ha ezeket előszeretettel adjuk kölcsön, aztán csak évek múlva kezdünk el gondolkodni azon vajon ki is volt az, akinél nagy becsben tartott sorozatunk valamelyik darabja landolhatott.

A vonalkód előnyeit – amellyel legtöbbször minden terméket ellátnak – tehát nemcsak a boltban, de akár otthon is ki lehet aknázni. Ezek a szkennerrel működő kis műszerek rendszerint nagyon kicsik, elférnek akár egy kulcscsomón, ám hardvert és szoftvert egyaránt magukban foglalnak. A „házi leltározó készülékhez” sokszor előre gyártott vonalkód matricákat is adnak a csomagban.

A házi leolvasók néhány felhasználási területe:

·        Kategorizálhatjuk a konyhai alapanyagainkat, lekövethetjük, miből fogytunk ki éppen, majd automatikusan bevásárló listát is összeállíthatunk

·        Borospincék készletezése

·        Média gyűjtemények (DVD, lemez, CD) adatbázisának létrehozása, automatikus kezelése

·        Könyvek, képregények listázása

(Fotó. www.barcode.com)

 

Ahogy olvasgatom a híreket szinte miden napra jut egy RFID-val kapcsolatos téma. Hol RFID-s beléptető rendszerekről írnak, amiket bécsi lakóházakban működtetnek, vagy az alkalmazáson alapuló intelligens könyvtárat nyitnak valahol. Ezzel egy időben mindig felmerül a vonalkód temetésének víziója is, nevezetesen, hogy az új technológiák maguk alá gyűrik az elavultnak titulált hagyományos kódokat. Tehát van a haladó RFID-sok és a maradi vonalkódosok tábora. Arról azonban sokan elfeledkeznek, hogy a két eszköz között azért vannak funkcionalitásbeli és költségbeli különbségek, amik megnehezítik, hogy az egyik a másiknak felváltója legyen. Ugyanis a lényegesen olcsóbb vonalkódok például nem kötődnek adott árucikkhez, csak egy-egy termékcsoporthoz, az RFID-chipek viszont teljesen egyedi azonosítót tárolnak. És ennek a kettőnek a kombinációjából olyan megoldások is születhetnek, mint amilyen például a bolgár Balcsik Botanikus kert beléptető rendszere, ahol tavaly vonalkóddal egészítettük ki az amúgy RFID-n alapuló szisztémát. Mindennek az oka a költséghatékonyság volt, ugyanis a kert a törzslátogatók esetében már rendelkezett egyedi azonosítóval működő jegyrendszerrel, de ugyanezt a tömegek esetében felesleges lett volna kialakítani. Itt jött képbe a vonalkód-technológia a Citizen nyomtatókkal együtt, melyek funkciójukban teljes mértékben ki tudták szolgálni a kert igényeit, tehát egyszerre oldották meg a működési költségek csökkentését és a tömegek beléptetését.

Egyébként az azonosítási technológiákban szakértő VDC Research felmérése szerint is mindkét piacon – tehát a vonalkód és az RFID ágazatokban is - egyaránt növekedés lesz tapasztalható a következő években.

Tehát lehet, hogy újabb híreket olvashatunk majd az RFID állatok nyomon követésében, vagy az NFC technológiában betöltött szerepéről, de a logisztika, a kiskereskedelem, valamint azok az ágazatok, ahol a költséghatékonyság a fő cél még sokáig bátran támaszkodhatnak a fekete-fehér csíkokra.

 

Utóbbi posztom frissítéseként ismét a QR kódokat veszem elő, amivel még az is lehet, hogy a szárazabb témák után egy-két hölgy figyelmét is meg tudom majd ragadni. Nemrég olvastam, hogy a kétdimenziós kódok egyre inkább beszivárognak a divat világába is. Tulajdonképp kétféle formában is: a „hagyományos” módon, tehát a plakátokon/ hirdetéseken jelennek meg mobilkódként, plusz információkat hordozva, vagy mostanában az is divatosnak számít, ha valaki QR kód mintás ruhadarabot húz magára. Ez lényegében a feliratos pólók funkcióját tölti be, de mivel itt az információ nem egyértelmű mindenki számára – tehát egyfajta „beavatottság” érzés lengi körül a kódot leolvasni tudókat – ez még trendibbnek számít ma a piacon. Vagyis az írás-olvasás önmagában már nem menő; minél szűkebb kör érti meg kinyilatkoztatásainkat annál jobb. Ennek fényében talán nem véletlenül bízta meg a Louis Vuitton sem a japán mangarajzoló művészt, Takashi Murakamit, aki kétdimenziós jeleket tervezett kollekciójába. De sok más márka is technológiáért nyúlt már (igaz, elsősorban reklámjaiban), például az Esquire, a Calvin Klein, és a Clinique is. Így belegondolva érdekes lesz látni a kifutón a QR kód mintás ruhákba bujtatott modelleket, akiket egyébként is vonalkóddal jelölnek meg a ruhák jobb nyilvántartása céljából.

(Fotó:www.notempire.com)

 

Érdekes, mostanában ahogy lapozgatom a magazinokat, néha már fel sem tűnnek a lapokon található QR (Quick Response), más néven 2D-s vonalkódok. Hihetetlen, hogy ezek a fekete fehér alapú nonfiguratív jelek mennyire hozzánk nőttek már, főleg ahhoz képest, hogy európai történetük nem indult be olyan gyorsan, mint várták. Nem meglepő módon a japánok által kifejlesztett kódok először Japánban lettek sikeresek, és csak később szivárogtak be Európába. Azóta viszont megállíthatatlanul terjednek, olyannyira, hogy a fenti példát folytatva meg sem álltak az újságoknál.

Tavaly például a Google Maps 100 ezer darab vonalkódos kirakat-címkét osztott ki kiskereskedőknek, akik azokat elhelyezve különböző akciókat hirdethettek. A vásárlóknak csak le kellett olvasni az arra alkalmas mobiljukkal a kódot, és mivel az több százszor annyi adatot képes kezelni, mint a hagyományos vonalkód, nem csupán az üzletről adott tájékoztatást, de a promóciókról is.  A Time Square-en pedig az ún. Internet Week keretében hatalmas QR kódot állítottak fel, ezt leolvasva a járókelők ingyen jegyekhez, információkhoz jutottak az eseménnyel kapcsolatosan. De a technológiára a Facebook is kezd lecsapni. Tavaszi hír volt, hogy TechCrunch előrukkolt egy fejlesztéssel, ami lehetővé teszi, hogy a közösségi oldal felhasználó profilképei alá egyedi QR linkek kerüljenek. Úgy tudom a Facebook hivatalos álláspontot még nem foglalt a témában, de feltehetően a közösségi site profilunkra mutató link kódját legeneráló funkciót fogják beépíteni a rendszerbe.

Tehát a QR kódot kiaknázó fejlesztések száma láthatóan egyre gyarapszik, és bár hazánkban is elterjedtnek számítanak a BUX aktuális állását rejtő kétdimenziós vonalkódok magazinos elhelyezése, a fenti példákra alapozva azért más kreatív felhasználást is szívesen látnék itthon. Nem akarok ötleteket adni, de én például a Pet Shop Boys Integral című számát nagyon szeretem…

(Fotó: gamesandgeeks.com)

 

Nem régiben ismét repülőre kellett szállnom, hogy teljesítsem a munkakörömmel járó kötelezettségeket. Egyébként szeretek utazni több okból is. Nemcsak a változatosság miatt, de azért is, mert bár ez is elcsépelten hangzik kicsit, de valóban rengeteg érdekes emberrel találkozom a repülőgép terminálokon. A legutóbb is egy érdekes fickóba botlottam bele, akinek a mobiltelefonja szúrt szemet először, ugyanis azon egy kétdimenziós vonalkód figyelt. Szakmai ártalom, hogy nem tudok a kódoktól szabadulni, de akkor már gondoltam beszédbe elegyedek a telefon tulajdonosával, hogy további információkat tudjak meg, hátha valami újdonságról van szó. Később világossá vált, hogy amit láttam az a Vueling légitársaság ún. e-beszállókártyája volt, ami közel sem újdonság, hiszen ez a technológia már több éve elérető Magyarországon is. A Lufthansáét legalábbis biztosan tudjuk itthon is használni.

A Lufthansa egyébként mindig az élen járt az ilyen jellegű újításokban, ezt az innovációját is olyan kezdeményezések előzték meg, mint az online, illetve az utas által önállóan kinyomtatott beszállókártya. Az  e- (más néven mobil) beszállókártya működéséről egyébként annyit kell tudni, hogy lényegét tekintve teljesen kiküszöböli a papír alapú kártyákat. Az ember fogja a telefonját és 23 órával a tervezett indulás előtt bejelentkezik internetképes mobiltelefonján a rendszerbe. Azután kiválaszthatja ülőhelyét, és e-mailen vagy SMS-linken keresztül meg is kapja beszállókártyáját egy kétdimenziós vonalkód formájában, amit a kapuknál egy szkenner segítségével olvasnak le. A technológia gyors, egyszerű és nem utolsó sorban környezetbarát, hiszen lényegében a teljes utazás egy cetli papír nélkül valósulhat meg.

A Lufthansa tavaly is bevezetett egy hasonló előnyökkel rendelkező berendezést. Az RFID-val egybekötött kártya- és útlevélolvasóval rendelkező jegykezelő automatával a légitársaság nagyot durrantott, hiszen ők voltak az elsők, akik ezen a technológián alapuló rendszert helyeztek üzembe. Itt a poggyászfeladásnál csak egy személyazonosító okmányra van szükség, amit a gép automatikusan beolvas, majd megtörténhet a csomagok feladása. Illetve a járatszám, célállomás, vagy a foglalási kód megadásával ki is nyomtathatjuk a beszállókártyát. Azonban itt is előkerül a kétdimenziós vonalkód, ugyanis miután megvannak a csomagok a rendszer a beszállókártya beolvasásánál felkínálja, hogy az utas változtatásokat hajtson végre, azaz például másik ülést is foglalhat.

Tehát lépten-nyomon lassan tényleg modern jelöléstechnikai rendszerekbe botlik az ember, és nem kell csodálkozni azon, ha a mellette lévő telefonján egy kétdimenziós vonalkódot szúr ki. Én azért szerintem mindig meg fogok örülni, ha ilyenekbe botlok, még talán le is fényképezem, mint ahogy most is.

 

Egész érdekes program lesz a bevásárlás több boltban is az idei évtől. Mert valóban néha az is tud szórakoztató lenni, hogy az ember megpróbálja kitalálni, a hosszú sorok elején a kasszánál ki kér egy sztornót vagy melyik kisgyerek csempész be egy plusz túró rudit anya kosarába, de ez azért a legtöbbször mégiscsak bosszantó. Augusztustól viszont várhatóan a Fogarasi úti Tescoban nem kell többé hosszasan sorban állni, ugyanis az áruházlánc a nyár utolsó hónapjára tartogatja szenzációját, az úgynevezett önkiszolgáló kasszákat.

Ezeknek a viszonylag új fejlesztéseknek a lényege, hogy az árut a vevő önállóan kezeli, tehát kiválasztja a terméket, lehúzza a vonalkódot, és már fizet is - pénztáros, és ami a legfontosabb sor nélkül. Állítólag. Bár gondolom eleinte a tapasztalatlan vásárlók ugyanolyan lassan boldogulnak majd, mint a reptereken a check-in automatákkal.

Az eljárásnak egyébként van már külföldi gyakorlata: az automatikus fizetés  vagy úgy történik, hogy a vásárló kap egy kézi scannert és ezzel olvashatja le a termékek árát, vagy a kézi eszköz helyett egyes boltokban olyan pénztárgépek működnek, amelyek mögött nem ül pénztáros. Az áruk vonalkódját mindenki maga érinti az automata szenzorjához, bezacskózza és fizet, kártyával vagy készpénzzel.

A Fogarasi úti Tescóban várhatóan az utóbbi rendszer fog megvalósulni, ugyanis az áruházlánc brit boltjaiban is már ilyen szisztéma működik. Az azonban érdekes, hogy a magyar vállalat ilyen gyorsan döntött az önkiszolgáló kasszák bevezetése mellett, hiszen egy éve még „más közegre és kultúrára” hivatkozva erősen ellenkeztek a hazai kialakítás ellen. De talán segített a Tesco bolti szarkák miatt érzett aggodalmán, hogy az önkiszolgáló kasszákkal párhuzamosan három körös (áruvédelem, videó, élő erő) biztonsági rendszert is felállítanak, ami a közleményük szerint teljesen kiszűri a lopással próbálkozókat.

Azonban az is egész biztos, hogy a fejlesztés első itthoni adaptálásában a versenykörnyezet is közrejátszott, ugyanis nemcsak a Tesco rukkol elő újdonságokkal idén. A Coop az ún. „Jövő Áruházában” több milliárdos kereskedelmi informatikai megoldást épített ki. Így többek között lesz digitális polccímke, ami a termék árán kívül számos más információt is megjelenít, például a termékösszetevőket és a származási országot, de ún. Bluetooth totemeket is felépítenek, amelyek segítségével a vásárlók híreket fogadhatnak a mobiljukra a különböző akciókról. És ha még ez nem lenne elég, ráadásként a Praktiker is beújított. Igaz ők már régebben, de az elektronikus árcímkéi, amelyek valamennyi termék árát képesek megmutatni a papíralapú polccímke helyett, most is igazi innovációnak számítanak.

Kíváncsi leszek, hogy a magyar közönség hogy fogadja majd ezeket az újításokat, és milyen gyorsan terjednek el, ha egyáltalán elterjednek…

(Fotó: tinkmara.freeblog.hu)

 

Munkámnak köszönhetően a napokban sikerült közelebbről is megvizsgálnom az elektronikus polccímkék működését, illetve azok címkézési lehetőségeit is. Ez utóbbi feladat elsőre talán kissé bonyolultnak, sőt értelmetlennek hangzik azonban hamarosan rávilágítok a téma fontosságára. Egy teszt keretében arra kerestük a választ, hogy milyen nyomtatási eljárást érdemes az egyes kiskereskedelmi vállalatoknak alkalmazniuk.  A lehetőségnek nemcsak azért örültem, mert mindig izgalmas dolog egy technológiát a gyakorlatban is megszemlélnem, hanem azért is, mert már előre láttam, hogy az elvégzett tesztek végre egy igazán szakmai témának nyújtanak majd apropót ezen a blogon.

Az elektronikus polccímke technológiájáról korábban sokat olvastam és már ezelőtt is tartottam kezemben ilyen kütyüt, mégis a már említett teszten csodálkoztam rá először arra, hogy a nemzetközi kiállításokon pár éve még forradalmi újdonságként látott eszköz mára milyen szinten vált a mindennapi élet részévé. Ehhez nyilván nagymértékben hozzájárult a berendezés előállítási és üzemeltetési egységköltségeinek mérséklődése is, amely a legtöbb technológia tömeges elterjedését befolyásolja.

Működéséről, tényleg csak nagyon felületesen és tömören talán annyit érdemes tudni, hogy a rendszerint elemmel ellátott eszköz általában a rádióhullámok útján kapott információkat tárolja el és azokat egy kijelző segítségével jeleníti meg a felületén. A mellékelt képen például egy termék árát mutatja.

Kérdezhetnénk, vajon miért jó ez, amikor ugyanez a feladat valószínűleg olcsóbban ellátható papír alapú címkékkel is, mindenféle elektronika alkalmazása nélkül. Vagy viccesen: „hogy állunk a minekkel?”

A kérdés felvetésekor azonban érdemes elgondolkodni néhány további aspektuson is. Például azon, hogy a termékek árainak változtatásakor mennyi munkaórát emészt fel az egyes polcok átcímkézése, mekkora a hibalehetőség a rossz címkézések miatt,és  hogy mindezek valójában mennyibe is fájnak a cégeknek. Illetve gondoljuk bele abba is, hogy az elektronikus címke mennyi új promóciós lehetőséget rejt, ami hagyományos árcédulákkal kivitelezhetetlen lenne. Például ott vannak  a nap meghatározott szakához kötődő, ún. „happy hours” akciók, amelyek során, akár óránként is változhatnak bizonyos termékek árai. Ilyenkor egyszerre módosul a digitális polccímke, illetve a pénztári adatbázis. Ez papír alapon elképzelhetetlen lenne.

Azt, hogy a fentiek ellenére is megéri-e inkább hagyományos polccímkéket használni elektronikus helyett, nehéz általánosságban megválaszolni. Az előnyöket és hátrányokat minden egyes kereskedelmi vállalatnak magának kell mérlegelnie. Egyetemes válasz arról, hogy melyik technológia éri meg jobban azt hiszem egyelőre nincs.

Azonban a kérdést nem is a polccímkék fenti tulajdonságaiért vettem most górcső alá, hanem a rajta található vonalkódok miatt. Az apró digitális kijelzők azonosítóját, illetve a rajtuk olvasható termékutalásokat is meg kell ugyanis valahogyan jeleníteni, tehát a címkét is ún. metacímkével kell ellátni. A teszt során pontosan ezeknek a metacímkéknek a nyomtatását vizsgáltuk, ami nem is annyira triviális kérdés, mint amilyennek első ránézésre tűnik.

A metacímkéknek két fő feladata van, amelyeket a nyomtatásnál is figyelembe kell venni. Az egyik, hogy hosszú éveken át tartósan hordozzák a rajtuk található információkat, másrészt, hogy mindezt igen kis felületen is jól olvashatóan tegyék lehetővé, ami legalább 300 dpi felbontású nyomtatással érhető csak el. Annak jártam utána, hogy ezeknek a feltételeknek milyen nyomtatási eljárás mentén, milyen alapanyagok felhasználásával lehet eleget tenni.

A direkt-thermó nyomtatás nem feltétlenül garantálja a nyomatok időtállóságát, így tesztjeimben a kissé drágább egységköltségű thermo-transzfer eljárásra fókuszáltam. Mivel a thermo-transzfer nyomtatás során egy festékes fóliaszalag halad el a nyomtató hőfeje előtt, amely így a szalagról a címkére égeti a festéket, először a megfelelő hordozó-, majd a festék-típust kellett meghatározni.

A festékek három fő kategóriája közül a „viaszalapúak” választása akkor lehet helytálló, ha papír címkékre nyomtatunk. Az időtállóság és a környezeti hatásokkal szembeni ellenállóság feltétele miatt a mi esetünkben azonban kizárólag a műanyag alapú címkék alkalmazása jöhet szóba. Ezekhez viszont a „viasz- és gyanta keverék” alapú, vagy még inkább a „gyanta” alapú festékek tapadnak jobban, így tesztjeimet már én is ez utóbbival folytattam.

A műanyag címkék közül a polietilén, illetve a poliészter alapúakat teszteltem.

Az előbbiek rendszerint ellenállnak a környezeti hatásoknak, rugalmasságuknak köszönhetően ívelt felületen is elhelyezhetők, azonban nem igazán tűrik a hőhatásokat. Az elkészített nyomatok minősége 200 dpi felbontású nyomtatással kiváló, 300 dpi felbontással meglepően jó lett, mérsékelt mechanikai behatás mellett megmaradt a nyomat olvashatósága is.

A poliészter alapú címkék ellenállnak, esőnek, hónak, szélnek, UV sugárzásnak, aszálynak, jégesőnek, szóval szinte mindennek. Jó ragaszthatósága miatt gyakran alkalmazzák fémtárgyak jelölésére, de a ragasztó nélküli változatukat a kertészetek is kedvelik. A tesztnyomat mindkét felbontású nyomtatás esetén hibátlan, a nyomat szinte csak a címke sérülése révén távolítható el.

Mindezek tükrében metacímkék előállítására kiskereskedések esetében a következőket érdemes figyelembe venni: mivel várhatóan különösebb mechanikai és hőhatásoknak nincsenek kitéve a polccímkék, továbbá az igazán minőségi poliészter alapú vinyetta nem kifejezetten olcsó, a polietilén hordozó lehet az optimális megoldás, „gyanta” alapú festékkel megnyomva. A nyomtatáshoz pedig a 300 dpi felbontást is produkáló nyomtatók jöhetnek szóba, amilyen például a Citizen CLP631-es asztali, vagy a CL-S703-as ipari nyomtató.

 

Megvan a fejlesztés, amire vártam! Még május végén írtam az új vonalkóddal működő mobilos alkalmazásról a Stickybits-ről, amiről akkor még senki nem tudta, hogy mire lesz jó, de most, alig egy hónapra rá megszületett az üzleti modell. Tulajdonképpen elég logikus a dolog. A cég ún. official bits-eket jelentett be, ami annyit tesz, hogy a márkák a saját termékeiken lévő vonalkódjaikat automatikusan birtokolhatják, így akár direkt üzeneteket is küldhetnek a vásárlóiknak. Tehát, ha valaki a mobiljával leolvas egy vonalkódot, az adott termék márkája egyből lecsaphat a fogyasztóra, és különféle üzenetekkel bombázhatja meg. Persze a Stickybits alapelgondolásának megfelelően a vásárlók is társíthatnak tartalmakat a tárgyakhoz, de fórumszerűen csak maguk a márkák moderálhatják a beszélgetéseket. Tehát negatív tartalmakkal  biztosan nem fogunk találkozni egy-egy leolvasás során.

A Pepsi, gondolom nem akart lemaradni a közösségi médiát egyre intenzívebben használó cégek mellett (például a népszerű Foursquare lokációalapú helymeghatározó alkalmazásra a Starbucks csapott le: a legtöbbet posztoló kávéházi látogatónak hűségkupon jár). Így aztán az üdítőgyártó lett az első, aki a Stickybits mögé állt: a közös alkalmazás lényege, hogy  ha én most leolvasnék egy diétás Pepsit, a márka elvileg egyből informálna az új Refresh social media kampányáról, oly módon, hogy elsőként a Pepsi üzenete jelenne meg a telefonomon, majd az után az összes többi, fogyasztók által hozzátett tartalom. Jobban mondva informálna, ha tudna, azonban én hiába zsonglőrködtem az iPhone-ommal, nem kaptam semmiféle üzenetet. Valószínűsítem, hogy a fejlesztés egyelőre csak bizonyos országokban működik. Egyébként az üzeneteken kívül akár kuponokat, bonusz ajándékokat, speciális ajánlatokat is küldözgethetnének a mobilomra.

A Stickybits fejlesztése összegezve alapvetően nem rossz, azonban a sikerhez nagyban hozzájárul az, hogy hány márka fog beruházni a fejlesztésbe. Ehhez meg ugye az kell, hogy a vásárlóknak egyre inkább megszokott tevékenységgé váljon a vonalkód-szkennelés. Ha ez összejön, akkor Seth Goldstein-nek a Stickybits egyik alapítójának igaza lesz abban, hogy 2010-ben a tárgyak is médiává válnak.

(Fotó: techcrunch.com)

 

Legutóbbi bolgár utam során a hivatalos ügyféltalálkozók mellett sikerült időt szakítanom Várna városának gyors bebarangolására is, hogy ezekben a gyönyörű nyári napokban megcsodálhassam a helyi nevezetességeket, egy picit elmerülhessek ennek a nyugodt, mediterrán városnak az egyébként mozgalmas világában.

Még évekkel ezelőtt, amikor az első utamat terveztem Várnába igyekeztem előre minél több információhoz jutni, hogy felkészüljek a rám váró megpróbáltatásokra, ami rendszerint egy új helyszín felfedezésekor éri az embert. A jótanácsok hallatán elég elkeserítő kép rajzolódott ki előttem, félve léptem át a repülőgép ajtaját, ami az éjjeli út során alig több, mint egy óra alatt Bulgáriába repített, és táskáimat el sem engedtem egészen addig, amíg a hotelszoba ajtaját magamra nem zártam.

Pedig felesleges volt aggodalmam. Rá kellett döbbennem, hogy az Unióhoz egyébként csupán három éve csatlakozott ország népe mind mentalitásában, mind szemléletében és hozzáállásában évekkel előz meg több hasonló méretű tagállamot. Az emberek kedvesek, a környezet pazar, a dinamikus fejlődés és a minőségi vásárlási kedv azóta számomra üzletileg is az egyik legkedvesebb országgá tette Bulgáriát.

Érzelmi kötődésem csak fokozódott, amikor az egyik bevásárlóközpontba lépve a CBA és a Fornetti hirdetései mellett egy Citizen CLP621-es címkenyomtatóra lettem figyelmes, amellyel éppen színházi belépőket nyomtattak. Nem számítottam rá, de a „néninek” is nevezhető idősödő hölgy először folyékonyan oroszul, majd  a kedvemért ugyanazzal a gondtalansággal angol nyelven magyarázta el kérdésemre, hogy az ott kinyomtatott jegyeket és bérleteket a bgbileti.com internetes oldalon is le lehet foglalni, illetve ki lehet fizetni, majd igény szerint postázzák, vagy nála (illetve többi kolléganőjénél is) személyesen is át lehet venni.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért kell a jegyért elmenni, amikor a korábbi posztjaimban is már említett online jegyvásárlási megoldásokkal akár az otthon kinyomtatott, vagy a telefonunkra érkező vonalkód képével is igazolhatnánk a jegy megvásárlásának tényét. Egyszerű az ok: mint megtudtam, a portálhoz kapcsolódó intézmények többségénél még nem egységesített a jegykezelési rendszer, vagyis nincs közös adatbázis, nincs mindenhol vonalkód olvasó beléptető rendszer, tehát pont a korábban is felsorakoztatott hatékony alkalmazások lelke, a vonalkód maradt ki a történetből. Így viszont a hagyományos jegyek hitelesítése nem egy egyedi kóddal, hanem magával a speciális nyomtatvánnyal történik, ami értelemszerűen akkor látja el jól feladatát, ha otthon nem lehet könnyen előállítani (hamisítani). Ebben az esetben kitűnő megoldás az a speciális címkenyomtató, amit az asztalon láttam. Ez úgynevezett thermo-transzfer eljárást alkalmaz, vagyis egy nagyon vékony hordozó fólián keresztül festékanyagot éget bele a címkébe.. A cég vélhetően azért választotta a drágább üzemeltetési költségű thermo-transzfer technológiát a direkt-thermo eljárással szemben (ahol egy hőérzékeny papíron tinta felhasználása nélkül jelenik meg a nyomat), mert a nyomat így rendkívül tartós és ellenálló lesz, biztosítva, hogy a postai úton, vagy személyesen átvett és a pénztárcába tuszkolt jegyek hosszú távon is biztosan olvashatóak maradjanak.

Mindenesetre a kellemes diskurzust befejezvén készítettem egy fényképet a nyomtatóról az utókornak és hálás köszönéssel távoztam a helyszínről.

A történet mementójaként még annyit talán érdemes megjegyeznem, hogy mindig nagy öröm számomra, amikor egy hosszas tárgyalási folyamat eredményeképpen az ember az életben is találkozik az értékesített berendezésekkel, illetve, hogy a valóságban is visszaköszönnek azok az értékek, amelyeket addig csak érvként használt fel a vásárló meggyőzéséhez – nem éreztem másképp ebben az esetben sem.

Szóval? Jegyeket, bérleteket…?

 

Egyre többször találkozunk a mobilos jegyvásárlás kérdéskörével, amellyel kapcsolatban a napokban egy nagyon érdekes fejlesztés került a kezembe. Az ötlet talán nem új, hiszen a technológia már régóta a köztudatban van, hovatovább én is foglalkoztam hasonló témával korábbi bejegyzéseimben, azonban az mindenféleképpen megfogott, hogy az új program nem kizárólag csak tömegközlekedési, vagy külön színházi belépőjegyekkel tud mit kezdeni, de, mint egy szabványosított környezetben, akár uszodákba is megvásárolhatjuk ugyanazzal az eszközzel belépőjegyeinket.

Az Interticket által kiadott iTicket fejlesztés, amelyet iPhone-omra is letöltöttem elég jól alkalmazkodik az új felhasználói elvárásokhoz. Környezete könnyen kezelhető, megjelenése esztétikus és adatainkat is egyszerűen megadhatjuk a vásárláshoz. Ugyan tesztjeim során találtam olyan eseményt, ahova nem tudtam jegyet vásárolni, továbbá a jegyvásárlás során nem lettem meggyőzve kellőképpen arról, hogy bankkártyám adatai tényleg csak az adott tételek költségeinek kiegyenlítésére lesznek felhasználva, de bízva a fejlesztés mögött álló vállalkozás jó hírnevében úgy gondoltam teszek egy próbát.

Az izgalom csak ezután kezdett fokozódni. A tranzakció egy hibás leütésem korrekciója után simán lement, semmi akadás, és már kezembe is vehettem a jegyemet, amelyet egy vonalkód formájában küldtek a mobilomra. Jópofa, gyors, hatékony – kényelmes karosszékemben ücsörögve, kávémat szürcsölgetve lehettem tulajdonosa egy koncert belépőjének, nem kellett becaplatnom a Szentkirályi utcába, a város szívébe, ahol ilyenkor egyébként is olyan nagy a forgalom.

Nézegettem a vonalkódot elölről-hátulról, próbáltam megfejteni, azonban mivel nincs lézerszemem, csak csodálkozni tudtam a technológiai vívmányon. Nem hagyott nyugodni a dolog és gondoltam rácsörgök az Interticket ügyfélszolgálatára, de a helyi munkatársak sajnos nem tudtak technikai információkkal ellátni arról, hogy milyen típusú vonalkód generálódik, továbbá hogyan titkosítják a vonalkód adatait. Azonban nem adom fel, a megvásárolt jeggyel igyekszem eljutni a következő koncertre, és izgatottan várom azt a pillanatot, amikor a vonalkódolvasó a telefonom kijelzőjéről leolvassa az adatokat, bejutást engedélyezve az eseményre. Jó buli, és a koncertről még csak nem is meséltem…

(Fotó: http://community.adn.com)

Folytatva a múltkori kórházas témát ismét olvastam egy hírt a betegazonosítással kapcsolatban, ami elgondolkodtatott, hogy sajnos tényleg nagyon nem mindegy, hova kerülünk betegként. A cikk egy siker sztoriról számolt be, amelyben egy bostoni kórházban bevezetett vonalkód alapú azonosítással 57%-kal voltak képesek csökkenteni a gyógyszerezési hibákat a dolgozók. Ez elég jó eredmény azt tekintve, hogy a kézzel kitöltött kórlapok és leletek hihetetlenül magas kockázatot jelentenek a legtöbb kórház betegellátásban. Az EBF (Egészségbiztosítási Felügyelet) adatait nézve nálunk például 2007-ről 2008-ra 80 millió forintra emelkedtek az egészségügyi intézetekkel szemben kiszabott bírságok, amik az emberi hibákból - a félreolvasott adatokból és kórelőzményekből, elkeveredett leletekből -  adódtak.

Pedig ahogy a bostoni kórházban is tették, a bajok kiküszöböléséhez nálunk is elég lenne néhány vonalkód nyomtatót beszerezni, amelyek könnyen hozzáköthetőek a kórház elektronikus információs rendszeréhez. Ezek egyénre szabott, egyértelműen beolvasható azonosítót állítanak elő, amik utána gond nélkül ráragaszthatóak a kórlapokra, a szövetminták tégelyeire. Rengeteg adat rájuk fér – a beteg kórtörténetétől kezdve a gyógyszerérzékenységéig, és hőmérséklettől függetlenül is olvashatók maradnak, tehát a speciális laboratóriumban tárolt leleteket is fel lehet címkézni.

Egyébként a bostoni példa nem az egyetlen ahol a visszajelzések alapján sikeres volt a vonalkódra való áttérés. Egy Citizen nyomtatókba beruházó angliai kórházban is kimutatták tavaly, hogy a berendezésekkel az intézmény gyakorlatilag teljesen kiküszöbölte a dokumentációs hibákat.

Szerencsére azért itthon is találunk pozitív példát: a korábbi cikkemre hivatkozva, amikor még csak készültünk a gyermekek születésére, természetesen egy csomó vizsgálaton kellett részt vennünk. Először egy állami rendelőintézetbe mentünk el, ahol két hetes várakozási idő után nagy nehezen levették feleségemtől az első vérmintát. „Egy hét múlva jelentkezzenek a leletekért” – mondták, amit annak rendje és módja szerint követtünk is, azonban a lelet átvételekor valami hibát találtak a mintában, ami emiatt elemezhetetlen volt és újabb vérvételre hivattak be minket. Azt, hogy pontosan mi történt a mai napig nem sikerült kiderítenem, de úgy éreztük ez így nem mehet tovább és felkerestünk egy magán-laboratóriumot, ahol ugyan egy szerény összeget be kellett fizetni a tesztek elvégzéséért, azonban az első telefont követő 30 percen belül megvolt a vérvétel, következő két órán belül a tesztek eredménye, amelyet (mivel nem tudtuk a helyszínen kivárni) e-mail-ben továbbítottak számunkra. Ugye nem kell mondanom, hogy ez utóbbi helyszínen egy vonalkód nyomtatóval minden dokumentumot, mintát, leletet, eredményt felcímkéztek és az adatok felvételén kívül szinte minden egy automatizált rendszer segítségével működött. Elégedettségemet csak az növelte, hogy a laboratórium Citizen CLP621-es nyomtatókat használt.

Magyarország tehát a kórházi technika tekintetben elég ambivalens. Vannak kórházak, amelyek teljesen elavult infrastruktúrát használnak, de vannak olyanok is, ahol már beruháztak vonalkódos fejlesztésekbe (ha azok éppen nem a sarokban porosodnak…). Pedig ha nem túl humánus módon, csak a kiszabott bírságokat vesszük alapul, jobban megérné a legtöbb kórházban az azonosítási rendszer kiépítése. Mert egyébként is hol máshol érezze magát biztonságban az ember, mint egy kórházban…

Vonalkóddal jelölik meg az újszülötteket egy angol kórházban – jött ki a hír a napokban. Ami eddig nem új, két gyermekes apukaként én is tapasztalhattam volna ennek előnyeit, ugyanis gyermekeimet nem régiben abban a Szt. Imre Kórházban segítették világra, ahol elvileg rendelkezésre állnak az ehhez szükséges berendezések. De csak elvileg. A szülészeti osztályon toporogva, még az örömteli órákban is szakmai ártalomként egyből kiszúrtam a karszalagokhoz szükséges vonalkód nyomtatót a sarokban, és el is gondoltam, hogy milyen jó lesz látni, hogy valóban fejlődik a világ és az én otthoni, fiókban őrizgetett kézzel írt karszalagom helyett gyermekeim már egy hiper-szuper vonalkód azonosítót kapnak. Igaz, talán egy picit így elveszti a karszalag azt a varázsát, amely szüleimet is megigézte egy-egy nosztalgikus pillanatban, de feleségemet már előre nyugtatgathattam, hogy itt nem kell izgulnia, a vonalkódos azonosítás segítségével szinte kizárt, hogy elcseréljék gyermekeinket – ahogy erről korábban már olvashattunk. Hát nem így lett, a vonalkód nyomtató maradt a sarokban érintetlenül, és a gyerkőcök karján a hagyományos kézzel írott szalagon szerepelt a nevük. Mindenképpen furcsa, hogy ha rendelkezésre állnak a megfelelő berendezések, mi lehet az oka, hogy mégis az old school karszalaghoz ragaszkodik a kórház, s bár végül gyermekeim nem lettek elcserélve, de ez talán aggódó szülői hozzáállásom és a vizsláktól ellesett nyomkövetési technika alkalmazásának is köszönhető volt.

 

De visszatérve a sajtóban közölt esetre, a mostani hírben nem az volt a pláne, hogy vonalkódos karszalaggal látják el az újszülötteket – mert ez ugye elviekben már itthon is lehetséges, de a Kettering General kórházban vonalkódos címkét ragasztanak azoknak az anyagcserét vizsgáló vértesztekre is, amelyet pár napos korban szükséges elvégezni. A karszalagokat tehát ugyanúgy a csecsemők csuklóján vagy a bokáján helyezik el, ráírva a születési nevet, szülő nevét, TB azonosítót, születési időt, de ezzel egy időben a laboratóriumi dolgozók munkája is könnyebbé válik, hiszen a sokszor olvashatatlan kézírásokból használható információk lesznek az emberi hiba lehetőségét minimálisan csökkentve. Így  - a gyorsabb adminisztrációs munkát már nem is említve - egyszerre lett kiküszöbölhető a kórházban nap mint nap világra jövő több tucat újszülött esetleges összecserélése, illetve a félrekezelése is, hiszen  ezzel a módszerrel pontosan be tudják azonosítani, hogy melyik kisgyermeket kell olyan anyagcsere betegségekre kezelni, mint a sarlósejtes betegség vagy a cisztás fibrózis.

Kíváncsian várom, hogy nálunk mikor terjesztik ki a vonalkódos karszalagok funkcióját az újszülött osztályon, bár ehhez előbb az is kellene, hogy a vonalkód nyomtató ne a sarokban porosodjon.

(Fotó:http://info-wars.org)

 

Nem tudom, ki hogy van vele, én speciel sokszor vásárolok drágábban, mint kellene: rákereshetnék a neten, mielőtt megveszek valamit, de éles helyzetben valahogy további böngészés nélkül kerülnek kosaramba a dolgok. Pont nekem találták ki a mobiltelefonos árösszehasonlítót, amilyen az árukereső.hu iPhone alkalmazása. Az Árukereső appja az iPhone kameráján át felismert vonalkód alapján azonosítja be a terméket, és mutatja meg, hogy hol tudjuk megvásárolni azt a legjobb áron. Semmi pötyögés, csak beszkennelem a vonalkódot és kész – már ha megtalálja a terméket.  A vonalkódokat ugyan könnyen, gyorsan és helyesen felismeri a rendszer, viszont három általam kért termékből kettőt nem talált meg. A kommentek alapján még nyerő is vagyok, akad olyan hozzászóló, akinek állítólag tizenötből zéró volt a találat. Az alkalmazás adatbankjában főleg számítástechnikai és műszaki termékek szerepelnek, mert a netes boltok 98% ezekkel a cikkekkel kereskedik.

Az irány elismerendő, de a 60 ezer vonalkódot tartalmazó adatbankon még bőven van mit csiszolni. A lelkesedést hamar visszaveti, ha az alkalmazás funkciójában korlátolt, és a felhasználó továbbra is zsigeri megérzései alapján költ

(Fotó:felseges.hu)

 

Az egy és két dimenziós vonalkódok előnye kétségkívül nem vitatott, ma már elég csak egy futárcégtől kapott csomagra ránézni, és az elsőre ákombákomnak tűnő képek akár teljes dokumentum szövegeket, digitális adatokat is tárolhatnak. Igen ám, de mi történik, ha ezek az adatok európai nyelvünkhöz kicsit sem hasonlatos karakterekbe vannak kódolva. Ez a kérdés nem annyira irreleváns, hiszen az AIM - szabványosítást végző ipari testület – is csak 2008-ban jelentette be az ún. „Vonalkód forradalmat”. Értve ezalatt, hogy öt új vonalkód típust vezetett be, melyek addig a rendelkezésre álló vonalkód készletben nem voltak megtalálhatók. Közülük egy, a  Han Xin Code, más néven Chinese Sensible Code, amelyet kifejezetten a kínai nyelvre fejlesztettek ki. Így az új technológia a kínai nyelv és a vonalkód kapcsolatában megoldást jelenthetett - például a kínai logisztikában – az eddig körülményes vonalkódolási eljárásokra.

A napokban ismét új fejezetéhez érkezett a Han Xin kód. A most kiadott közlemény szerint az egyedi, változatos méretű, mátrix szimbólumokkal ellátott vonalkódok legújabb fejlesztését az AIM tagok 60 napig ingyenesen tesztelhetik, mely a maga 2 és 4 bites kódolhatóságával már képes kínai karaktereket és más ideográfiát, képírást is kezelni. Az AIM a tájékozatójában külön kiemelte azt is, hogy a kódhoz akár kép és hanganyagokat is társíthatunk, és ugyan az ipari felhasználás esetén ez elenyésző előny (hacsak nem valaki videó formájában akarja tudtunkra hozni a termék adatait), jól szemlélteti a kód adatkapacitását. A Han Xin előnye egyébként még, hogy jobb a sérült kódok hibajavítási lehetősége (a megmaradt adatsorból következtetni lehet a teljes adatra), ami a logisztikában elterjedt direkt-thermó nyomtatási eljárással készült címkék sérülékenysége miatt külön értéket jelenthet.

Kíváncsi leszek a tesztelések eredményeire, meg a kommentekre, amik majd a Han Xin-hoz érkeznek (az AIM az észrevételeket is várja!). Nyár közepéig lehet tesztelni, az eredményekről lehetőség szerint beszámolok, bár ehhez azt hiszem a kínai karakterekkel is érdemes lenne egy picit jobban megbarátkoznom.

(Fotó:ancc.org.)

 

Lehangoló tömegközlekedni Magyarországon – és most nem a közhelyes hibákat, csak a nekem személyesen különösen fájdalmas vonaljegy-rendszert szedem elő. A konkrét fájdalom egy körúti jegyautomatánál ért, amikor az a pénzemet elnyelte, és fizikai ráhatással sem sikerült jobb belátásra bírni. Se pénz, se jegy. Az igazi trauma mégis az, hogy a XXI. században már minden adott egy profi, egységes

(Fotó: Infovilág.hu)                                    

jegykezelő rendszer kialakításához. Nem szakterületem a tömegközlekedés vonaljegyeinek menedzselése, de Szófiában a Citizen Systems is részt vett az ottani metró jegyrendszerének kialakításában, így néhány adalékkal elsőkézből szolgálhatok: a vonalkódos rendszer bevezetése közel harmadával csökkentette a működési költségeket!

Csak néhány aspektus, milyen is lenne egy jó vonaljegy:

  • Nem tart fel: ne legyen várakozás sem vásárláskor, érvényesítéskor és ellenőrzésnél
  • Olcsón előállítható (az utazás árát most hagyjuk)  
  • Tévedésmentesen ellenőrizhető
  • Rugalmasan igazodik az igényekhez (pl akár megállónként variálhatom az út hosszát)
  • Online adatokat szolgáltat az utasforgalomról

Ezt ma már számos vonalkódos rendszer tudja. De az sem árt, ha a bedobott pénzért az automata jegyet is ad.

 

Austinban (Texas) az idei South by Southwest Interactive (SXSW) techfesztivál legnagyobb durranása sokak meglepetésére a vonalkódos „Stickybits” volt. Ha lehet adni az ottani fejlesztő guruk és véleményvezérek szavára – márpedig érdemes, mert pl. a Facebook és a Twitter sikerét jóelőre borítékolták -, a mobiltelefonos alkalmazásból hatalmas hype lesz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Fotó: ryanspoon.com)

A fejlesztés lényege a kiterjesztett valóság („augmented reality”, AR), amikor a valóságos tárgyakhoz digitális tartalmakat, képet, linket, video és audio formátumot illesztünk. A Stickybits esetében az ingyenes iPhone/Android alkalmazással felvértezve bármihez tartalmat illeszthetünk, aminek már van vonalkódja, a Ferraritól a kedvenc joghurtig.

A tartalom pedig a szerelmes üzenettől a joghurtot véleményező fogyasztói kritikáig szintén sokminden lehet. Maguk a fejlesztők is mintha úgy lennének vele, mint egyszeri ember az alternatív gyógymódokkal: nem tudni, hogy ez tényleg mindenre jó vagy semmire sem (itt várják az ötleteket!) A szívbe vésett „Józsi + Kati” vagy a graffitik helyett még korai lenne vonalkód borította falakat várni, de érdekes kis alkalmazásról van szó. Szórakoztató lesz magán fülszövegeket olvasni a hivatalos mellett, de a kutya nyakörvére is egyszerűbb lesz ráírni a gazda nevét és elérhetőségeit. Meg odavésni virtuálisan a fogkefére, hogy I LOVE U. 

 

 

 

Néha akad egy kis fogyasztói demokrácia is a webtengerben: odaállsz a bolti polc elé, mobillal kattintasz, mondjuk egy kézkrém vonalkódjára, aztán máris megtudod, melyik drogériában lenne ez olcsóbb, a kilinkelt térképen pedig a házszámot is megtalálod.

 Eddig briliáns, de nem új, az ilyen és hasonló programokból van már az iTunes-on. De akad itt egy német szoftver, hogy morálisan is pálcát törjünk egy áru felett: állítólag egyetlen mobilos kattintással kiderül, ha a kézkrémhez állatkísérleteket végeztek, vagy ha nem etikus piaci szereplőről van szó.   

 Az USA-ban a vásárlók 60%-a mérlegeli egy termék etikai hátterét (adatok innen). Ha nem véded a környezetet, állatokat használsz a kísérletekhez, vagy más módon kifogásolható a piaci magatartásod, a terméked ott marad a polcon – mondjuk a tömött magyar liba májának is könnyen lehetnek még nehéz napjai.

 Az alkalmazás még csak Németországban használható (személyesen ezért nem teszteltem, de alkalmasint bepótolom) és számos kérdés vetődik fel a használattal kapcsolatban is: milyen adatbázis alapján mond ítéletet a mobilunk (válasz részben akadt: a fejlesztés, a Barcoo egyetemi kutatásokra, vállalatértékelésekre, rangsorokra, fogyasztói értékelésekre és CSR tanulmányokra hivatkozik) és milyen sebességgel sikerülhet az új termékek bevitele a rendszerbe.

 Ezek az alkalmazások mégis egy hatalmas fordulatot sejtetnek a kereskedelemben. Kis szerencsével hamarosan nem a reklámok és marketingüzenetek, hanem az előállító viselkedése és a termék valódi tulajdonságai lehetnek döntők. Ha például nem pártolom a libatömést, nem veszem meg a tömött liba máját. Persze a kiforrott gyakorlat még hiányzik: én például nem pártolom a libatömést, de a máját speciel nagyon szeretem…

 

vonalkod.blog.hu
süti beállítások módosítása