Munkámnak köszönhetően a napokban sikerült közelebbről is megvizsgálnom az elektronikus polccímkék működését, illetve azok címkézési lehetőségeit is. Ez utóbbi feladat elsőre talán kissé bonyolultnak, sőt értelmetlennek hangzik azonban hamarosan rávilágítok a téma fontosságára. Egy teszt keretében arra kerestük a választ, hogy milyen nyomtatási eljárást érdemes az egyes kiskereskedelmi vállalatoknak alkalmazniuk.  A lehetőségnek nemcsak azért örültem, mert mindig izgalmas dolog egy technológiát a gyakorlatban is megszemlélnem, hanem azért is, mert már előre láttam, hogy az elvégzett tesztek végre egy igazán szakmai témának nyújtanak majd apropót ezen a blogon.

Az elektronikus polccímke technológiájáról korábban sokat olvastam és már ezelőtt is tartottam kezemben ilyen kütyüt, mégis a már említett teszten csodálkoztam rá először arra, hogy a nemzetközi kiállításokon pár éve még forradalmi újdonságként látott eszköz mára milyen szinten vált a mindennapi élet részévé. Ehhez nyilván nagymértékben hozzájárult a berendezés előállítási és üzemeltetési egységköltségeinek mérséklődése is, amely a legtöbb technológia tömeges elterjedését befolyásolja.

Működéséről, tényleg csak nagyon felületesen és tömören talán annyit érdemes tudni, hogy a rendszerint elemmel ellátott eszköz általában a rádióhullámok útján kapott információkat tárolja el és azokat egy kijelző segítségével jeleníti meg a felületén. A mellékelt képen például egy termék árát mutatja.

Kérdezhetnénk, vajon miért jó ez, amikor ugyanez a feladat valószínűleg olcsóbban ellátható papír alapú címkékkel is, mindenféle elektronika alkalmazása nélkül. Vagy viccesen: „hogy állunk a minekkel?”

A kérdés felvetésekor azonban érdemes elgondolkodni néhány további aspektuson is. Például azon, hogy a termékek árainak változtatásakor mennyi munkaórát emészt fel az egyes polcok átcímkézése, mekkora a hibalehetőség a rossz címkézések miatt,és  hogy mindezek valójában mennyibe is fájnak a cégeknek. Illetve gondoljuk bele abba is, hogy az elektronikus címke mennyi új promóciós lehetőséget rejt, ami hagyományos árcédulákkal kivitelezhetetlen lenne. Például ott vannak  a nap meghatározott szakához kötődő, ún. „happy hours” akciók, amelyek során, akár óránként is változhatnak bizonyos termékek árai. Ilyenkor egyszerre módosul a digitális polccímke, illetve a pénztári adatbázis. Ez papír alapon elképzelhetetlen lenne.

Azt, hogy a fentiek ellenére is megéri-e inkább hagyományos polccímkéket használni elektronikus helyett, nehéz általánosságban megválaszolni. Az előnyöket és hátrányokat minden egyes kereskedelmi vállalatnak magának kell mérlegelnie. Egyetemes válasz arról, hogy melyik technológia éri meg jobban azt hiszem egyelőre nincs.

Azonban a kérdést nem is a polccímkék fenti tulajdonságaiért vettem most górcső alá, hanem a rajta található vonalkódok miatt. Az apró digitális kijelzők azonosítóját, illetve a rajtuk olvasható termékutalásokat is meg kell ugyanis valahogyan jeleníteni, tehát a címkét is ún. metacímkével kell ellátni. A teszt során pontosan ezeknek a metacímkéknek a nyomtatását vizsgáltuk, ami nem is annyira triviális kérdés, mint amilyennek első ránézésre tűnik.

A metacímkéknek két fő feladata van, amelyeket a nyomtatásnál is figyelembe kell venni. Az egyik, hogy hosszú éveken át tartósan hordozzák a rajtuk található információkat, másrészt, hogy mindezt igen kis felületen is jól olvashatóan tegyék lehetővé, ami legalább 300 dpi felbontású nyomtatással érhető csak el. Annak jártam utána, hogy ezeknek a feltételeknek milyen nyomtatási eljárás mentén, milyen alapanyagok felhasználásával lehet eleget tenni.

A direkt-thermó nyomtatás nem feltétlenül garantálja a nyomatok időtállóságát, így tesztjeimben a kissé drágább egységköltségű thermo-transzfer eljárásra fókuszáltam. Mivel a thermo-transzfer nyomtatás során egy festékes fóliaszalag halad el a nyomtató hőfeje előtt, amely így a szalagról a címkére égeti a festéket, először a megfelelő hordozó-, majd a festék-típust kellett meghatározni.

A festékek három fő kategóriája közül a „viaszalapúak” választása akkor lehet helytálló, ha papír címkékre nyomtatunk. Az időtállóság és a környezeti hatásokkal szembeni ellenállóság feltétele miatt a mi esetünkben azonban kizárólag a műanyag alapú címkék alkalmazása jöhet szóba. Ezekhez viszont a „viasz- és gyanta keverék” alapú, vagy még inkább a „gyanta” alapú festékek tapadnak jobban, így tesztjeimet már én is ez utóbbival folytattam.

A műanyag címkék közül a polietilén, illetve a poliészter alapúakat teszteltem.

Az előbbiek rendszerint ellenállnak a környezeti hatásoknak, rugalmasságuknak köszönhetően ívelt felületen is elhelyezhetők, azonban nem igazán tűrik a hőhatásokat. Az elkészített nyomatok minősége 200 dpi felbontású nyomtatással kiváló, 300 dpi felbontással meglepően jó lett, mérsékelt mechanikai behatás mellett megmaradt a nyomat olvashatósága is.

A poliészter alapú címkék ellenállnak, esőnek, hónak, szélnek, UV sugárzásnak, aszálynak, jégesőnek, szóval szinte mindennek. Jó ragaszthatósága miatt gyakran alkalmazzák fémtárgyak jelölésére, de a ragasztó nélküli változatukat a kertészetek is kedvelik. A tesztnyomat mindkét felbontású nyomtatás esetén hibátlan, a nyomat szinte csak a címke sérülése révén távolítható el.

Mindezek tükrében metacímkék előállítására kiskereskedések esetében a következőket érdemes figyelembe venni: mivel várhatóan különösebb mechanikai és hőhatásoknak nincsenek kitéve a polccímkék, továbbá az igazán minőségi poliészter alapú vinyetta nem kifejezetten olcsó, a polietilén hordozó lehet az optimális megoldás, „gyanta” alapú festékkel megnyomva. A nyomtatáshoz pedig a 300 dpi felbontást is produkáló nyomtatók jöhetnek szóba, amilyen például a Citizen CLP631-es asztali, vagy a CL-S703-as ipari nyomtató.

 

vonalkod.blog.hu