Biztonságban kórházban?

Folytatva a múltkori kórházas témát ismét olvastam egy hírt a betegazonosítással kapcsolatban, ami elgondolkodtatott, hogy sajnos tényleg nagyon nem mindegy, hova kerülünk betegként. A cikk egy siker sztoriról számolt be, amelyben egy bostoni kórházban bevezetett vonalkód alapú azonosítással 57%-kal voltak képesek csökkenteni a gyógyszerezési hibákat a dolgozók. Ez elég jó eredmény azt tekintve, hogy a kézzel kitöltött kórlapok és leletek hihetetlenül magas kockázatot jelentenek a legtöbb kórház betegellátásban. Az EBF (Egészségbiztosítási Felügyelet) adatait nézve nálunk például 2007-ről 2008-ra 80 millió forintra emelkedtek az egészségügyi intézetekkel szemben kiszabott bírságok, amik az emberi hibákból - a félreolvasott adatokból és kórelőzményekből, elkeveredett leletekből -  adódtak.

Pedig ahogy a bostoni kórházban is tették, a bajok kiküszöböléséhez nálunk is elég lenne néhány vonalkód nyomtatót beszerezni, amelyek könnyen hozzáköthetőek a kórház elektronikus információs rendszeréhez. Ezek egyénre szabott, egyértelműen beolvasható azonosítót állítanak elő, amik utána gond nélkül ráragaszthatóak a kórlapokra, a szövetminták tégelyeire. Rengeteg adat rájuk fér – a beteg kórtörténetétől kezdve a gyógyszerérzékenységéig, és hőmérséklettől függetlenül is olvashatók maradnak, tehát a speciális laboratóriumban tárolt leleteket is fel lehet címkézni.

Egyébként a bostoni példa nem az egyetlen ahol a visszajelzések alapján sikeres volt a vonalkódra való áttérés. Egy Citizen nyomtatókba beruházó angliai kórházban is kimutatták tavaly, hogy a berendezésekkel az intézmény gyakorlatilag teljesen kiküszöbölte a dokumentációs hibákat.

Szerencsére azért itthon is találunk pozitív példát: a korábbi cikkemre hivatkozva, amikor még csak készültünk a gyermekek születésére, természetesen egy csomó vizsgálaton kellett részt vennünk. Először egy állami rendelőintézetbe mentünk el, ahol két hetes várakozási idő után nagy nehezen levették feleségemtől az első vérmintát. „Egy hét múlva jelentkezzenek a leletekért” – mondták, amit annak rendje és módja szerint követtünk is, azonban a lelet átvételekor valami hibát találtak a mintában, ami emiatt elemezhetetlen volt és újabb vérvételre hivattak be minket. Azt, hogy pontosan mi történt a mai napig nem sikerült kiderítenem, de úgy éreztük ez így nem mehet tovább és felkerestünk egy magán-laboratóriumot, ahol ugyan egy szerény összeget be kellett fizetni a tesztek elvégzéséért, azonban az első telefont követő 30 percen belül megvolt a vérvétel, következő két órán belül a tesztek eredménye, amelyet (mivel nem tudtuk a helyszínen kivárni) e-mail-ben továbbítottak számunkra. Ugye nem kell mondanom, hogy ez utóbbi helyszínen egy vonalkód nyomtatóval minden dokumentumot, mintát, leletet, eredményt felcímkéztek és az adatok felvételén kívül szinte minden egy automatizált rendszer segítségével működött. Elégedettségemet csak az növelte, hogy a laboratórium Citizen CLP621-es nyomtatókat használt.

Magyarország tehát a kórházi technika tekintetben elég ambivalens. Vannak kórházak, amelyek teljesen elavult infrastruktúrát használnak, de vannak olyanok is, ahol már beruháztak vonalkódos fejlesztésekbe (ha azok éppen nem a sarokban porosodnak…). Pedig ha nem túl humánus módon, csak a kiszabott bírságokat vesszük alapul, jobban megérné a legtöbb kórházban az azonosítási rendszer kiépítése. Mert egyébként is hol máshol érezze magát biztonságban az ember, mint egy kórházban…